„… arról volt szó, hogy írunk egy regényt, első személyben, de úgy, hogy az elbeszélő elhallgasson vagy elferdítsen bizonyos tényeket, itt-ott ellentmondásba is keveredjen, és ebből néhány – nagyon kevés – olvasó kitalálhasson valami borzalmas vagy köznapi valóságot.”
(Jorge Luis Borges: Tlön, Uqbar, Orbis Tertius)
Megvásárolható:
És akkor most az újraolvasásról, mert az újraírásból már elég. És különben is: nem akarom, hogy nagyon rossz kedvű vagy komor vagy akár csak túlságosan elmélázó legyél ennek a könyvnek a legvégén, ami az én kéziratomban a 137-dik, miközben az első borító az első oldal. Szóval lazíts inkább. Hasonlóképpen nem akarok előre (közben, utána) túlságosan sok részletet elárulni, de annyit azért tudnod kell, hogy a tlöniek szerint valójában egyetlen könyvet sem lehet újraolvasni, mert közben – előre vagy hátra, esetleg föl- vagy lefelé; a háromban ábrázolhatatlan negyedik vagy ki tudja, hányadik dimenzióban,
de – eltelt némi idő, és te, aki egyelőre élsz és lélegzel, már nem leszel ugyanaz. Sőt, tulajdonképpen már most sem vagy az. Meg persze az idő sem. És mivel az időhőz hasonlóan a könyv sem holmi élettelen tárgy – de ha az lenne is – most már valami teljesen mást jelent. És mindig is mást jelentett, ha ez így értelmezhető egyáltalán.
A (labirintus)regény tlöni formája:
| Letölthető formátumok | |
|---|---|
| Szerző | |
| ISBN | |
| Méret (MB) | 1,0 (EPUB) |
“Három ember utazik Skóciában a vonaton: egy matematikus, egy fizikus és egy tudományfilozófus. Egyszer csak a matematikus kinéz az ablakon, és azt mondja:
– Nézzék, itt fekete bárányok vannak!
Mire a fizikus:
– Pontosítanék: itt vannak olyan bárányok, amelyek feketék.
Mire a tudományfilozófus:
– Én is pontosítanék: itt vannak olyan bárányok, amelyeknek a felőlünk látszó oldala fekete.”
„Az én holdlakóim korántsem emberek. Hogy akkor kicsodák? Sosem láttam őket; nem azért beszélek róluk, mintha egyet is láttam volna közülük; és ne higgyék, hogy a kifogásukat akarom kikerülni, és azért mondom, hogy a Holdon nincsenek emberek; látni fogják, hogy a természet műveiben megnyilvánuló végtelen változatosságról vallott elvem szerint nem lehetséges, hogy legyenek.”
(Fontenelle: Beszélgetések a világok sokaságáról)
„…nagyon is el tudnék képzelni ergonomikusabban megtervezett és könnyebben kézben tartható könyvet is (amelyet nem ejtek el, ha a mobilom után kezdek kotorászni a 6-os villamoson. Ha egyszer vehetünk jobban kézbe illő tollat, akkor talán ez sem képtelenség).”
Egy kétségtelenül szellemes megjegyzés szerint a cím csak akkor fedheti le pontosan a könyv tartalmát, ha betűről betűre megegyezik vele. Valami hasonló mondható a fülszövegekről is (biztos Boegesnek is tetszene ez a gondolat), és ennek megfelelően meg sem kísérlem néhány mondatban összefoglalni, hogy miről lesz szó. Ehelyett inkább először is azt emelem ki, hogy a címnek megfelelően miről nem: például nem magáról Borgesről, a 20. század egyik legjelentősebb argentin írójáról.
Akármilyen magasba emelkedik is az emberi szellem, van valami, ami mindig könnyűszerrel tud fölébe kerekedni: a vicc buborékja. Ott áll esténként a konferanszié a légüres térben, amelyben a föld nehézkedési ereje ki van szigetelve, ott könnyedén dobálódzik súlytalan súlyaival – nem csoda hát, ha Herkulesnek képzeli magát végül.
„Hát akkor vége, fiúkák, mondtam és leeresztettem a puskát. Nem ér a ti bőrötök még fél év börtönt se. Takarodjatok haza.”
Közösség