„Az én holdlakóim korántsem emberek. Hogy akkor kicsodák? Sosem láttam őket; nem azért beszélek róluk, mintha egyet is láttam volna közülük; és ne higgyék, hogy a kifogásukat akarom kikerülni, és azért mondom, hogy a Holdon nincsenek emberek; látni fogják, hogy a természet műveiben megnyilvánuló végtelen változatosságról vallott elvem szerint nem lehetséges, hogy legyenek.”
(Fontenelle: Beszélgetések a világok sokaságáról)
Egy kétségtelenül szellemes megjegyzés szerint a cím csak akkor fedheti le pontosan a könyv tartalmát, ha betűről betűre megegyezik vele. Valami hasonló mondható a fülszövegekről is (biztos Boegesnek is tetszene ez a gondolat), és ennek megfelelően meg sem kísérlem néhány mondatban összefoglalni, hogy miről lesz szó. Ehelyett inkább először is azt emelem ki, hogy a címnek megfelelően miről nem: például nem magáról Borgesről, a 20. század egyik legjelentősebb argentin írójáról.
“Három ember utazik Skóciában a vonaton: egy matematikus, egy fizikus és egy tudományfilozófus. Egyszer csak a matematikus kinéz az ablakon, és azt mondja:
– Nézzék, itt fekete bárányok vannak!
Mire a fizikus:
– Pontosítanék: itt vannak olyan bárányok, amelyek feketék.
Mire a tudományfilozófus:
– Én is pontosítanék: itt vannak olyan bárányok, amelyeknek a felőlünk látszó oldala fekete.”
„Hát akkor vége, fiúkák, mondtam és leeresztettem a puskát. Nem ér a ti bőrötök még fél év börtönt se. Takarodjatok haza.”
„…nagyon is el tudnék képzelni ergonomikusabban megtervezett és könnyebben kézben tartható könyvet is (amelyet nem ejtek el, ha a mobilom után kezdek kotorászni a 6-os villamoson. Ha egyszer vehetünk jobban kézbe illő tollat, akkor talán ez sem képtelenség).”
Akármilyen magasba emelkedik is az emberi szellem, van valami, ami mindig könnyűszerrel tud fölébe kerekedni: a vicc buborékja. Ott áll esténként a konferanszié a légüres térben, amelyben a föld nehézkedési ereje ki van szigetelve, ott könnyedén dobálódzik súlytalan súlyaival – nem csoda hát, ha Herkulesnek képzeli magát végül.
Közösség