Lassan egy éve lesz, hogy az ekönyves szcéna sötét oldaláról, a fájlmegosztókról háromrészes tanulmányban számoltunk be. Feltártuk, összegyűjtöttük, elemeztük és értelmezni próbáltuk a kapott adatokat, nem kis érdeklődéssel, csodálkozással és mi tagadás, munkával is, bár nem titok, hogy hajtott bennünket az ismeretlen, a felfedezés öröme és lendülete. Amikor kitettük az utolsó pontot, elégedetten gondoltunk arra, hogy micsoda botrány lesz majd belőle, pláne ha elolvassák a javaslatainkat is. Hát, nem lett. És nem hogy semmiféle botrány, hanem egyenesen a mélységes mély csend, a semmi hangja az, ami van, illetve nincs. Világos, tehát nem olvasták, akiket érint, első sorban a kiadók. Vagy olvasták és nem vesznek róla tudomást. (Na, nem a tanulmányunkról, vagy rólunk, hanem az adatokról, számokról, hogy ne mondjuk: makacs tényekről. Arról a valóságról, aminek részletes és vázlatos ismerete vélhetően elemi érdeke minden könyvkiadással foglalkozó tényezőnek ebben a különös egyenletben.) Nem baj. Csak éppen mostantól senki sem mondhatja könnyedén és/vagy fölényesen legyintve, hogy a kalózokról nem tudható semmi.
De mivel ez egy újévi poszt (akart lenni), a komor – és kellően rátarti – szigorúság helyett egy tréfás tanmesével lepjük meg olvasóinkat. Bár a tanmese mint műfaj meghatározásában kicsit bizonytalanok vagyunk, elvégre nem pontosan világos, ki lenne ki, és miért, de attól még reméljük, hogy tetszeni fog. Jó szórakozást és persze: olvasást kívánunk!

 

 

Amikor a róka meg a farkas megmérte a nyúl üregét

tanmese

Történt egyszer, hogy a farkas meg a róka cefetül összevesztek, még verekedtek is kicsit. Mert a farkas megint kiröhögte a rókát, amiért sosem tudja elkapni a nyulat.
– Azért, mert mindig bemenekül az odújába! – lihegte a bunyóban kifulladt vörösbundás.
– Na, és? Mér’ nem mész utána? – gúnyolódott a farkas.
– Tudod is te milyen mély a nyúl ürege – bosszankodott a róka – Olyan, hogy ha belezuhansz, meg sem állsz a pokol fenekéig, bizony! Rókanagyanyám mesélte!
– Ugyan már, hisz a nyúl maga is csaknem fejest ugrik bele minden alkalommal, ha kicsit megkergetem, mégse töri a nyakát.

Bagoly

Kétes és meglehetősen zavaros figura. Nappal többnyire alszik, ezért inkább csak éjszaka aktív. Vagyis amikor legtöbben alszanak vagy pihennének, ő akkor röpköd erre-arra, és rikoltozik a későnfekvőkkel, amit elnézően huhogásnak nevez a környezete. Afféle önjelölt erdei projektmenedzser ő, aki az örök kívülálló bölcs álcájában tetszeleg. Pedig nagyon is benne van a sűrűjében, részese és bizonyos értelemben okozója is az eseményeknek, legalábbis ahogyan a tudálékos, álszent, merőben általános és többnyire félig érthetetlen vagy értelmetlen ötleteit tanácsként adja el. És persze, már botrányosnak mondható étkezési szokásai okán is alapvetően gyanús.

Addig-addig vitatkoztak, veszekedtek, civódtak, amíg a zsibongásra felriadt a bagoly.
– Miért nem méritek meg, milyen mély a nyúl ürege?
Lett nagy csend és bambaság, majd szinte egyszerre csapott homlokára a két négylábú: hogy ez milyen egyszerű, hát persze, csak meg kell mérni! És már tüsténtkedtek is.
Először hosszú botokat kerítettek és azokat igyekeztek mérőrúdként az üregbe tuszkolni, hogy a fenekét érjék. De a fránya botok hol félig, hol csak alig, hol pedig majdnem egészen eltűntek a szűkszájú üregben. Még bele is tört az egyik. Sehogy sem értették a dolgot. Aztán a rókának jobb ötlete támadt.
– Beleejtünk egy követ, ami ha leér az aljára, koppan, és mi hallani fogjuk.
– Jó – helyeselt a farkas és még morogva hozzá tette – És ha olyan mély, mint sejtem, te nagyeszű, akkor rajta-neki, nem bánom, beássuk magunkat és elkapjuk végre a hosszúfülűt.
Úgy is tettek, repült a kő, és füleltek erősen. Csak hogy a nyúl, aki eddig is remekül szórakozott a botok útjába tett kisebb-nagyobb göröngyökkel, résen volt. És mert kezdettől hegyezte a fülét, min tanakodik a két ősellenség, hát ügyesen elkapta a bedobott követ. Vagyishogy, nem hagyta leesni.
– Te is hallod – kérdezte elsápadva a róka.
– Mit? Én nem hallok semmit – bosszankodott a farkas.
– Hát, ez az! – sápadt narancssárga színűre a róka. – Tudod ez mit jelent? Azt, hogy feneketlen.
– A fenét – gurult dühbe megint farkas –, még hogy feneketlen. Mindjárt megmondom, mi a feneketlen. A sötétség a fejedben, az. Na majd én – mondta és újabb követ keresett. – Most figyelj! – nézett lesajnálóan a rókára, és behajította a követ az üregbe. A tapsifüles megint elkapta a követ, ám rögtön egy nagy rézfazékba ejtette, hogy csak úgy kongott.
– Na látod, megmondtam, hallhattad te is.
A róka nem akart belenyugodni, hogy a farkas így megszégyenítette. Másik követ keresett, s már dobta is be a nyílásba, ellenőrzésképpen. A nyúl ezúttal kivárt egy kicsit, mielőtt az ivóvizes kancsóba pottyantotta volna az elkapott követ. A döbbent csendet szinte vágni lehetett az üreg bejáratánál.
– Te, ebben víz van.
– Mindegy – bosszankodott a farkas. – Próbáljuk újra.
És dobálták a köveket egyre, bár mind messzebbről és messzebbről kellett odahordaniuk, hogy megtudhassák végre, milyen mély az üreg. A nyúl, bár eleinte mulattatta és tulajdonképpen jól szórakozott, lassan kezdte unni a dolgot. Aztán a takarításra gondolt meg a melóra, mire a sok követ felcipeli majd. De nem volt mit tenni, ha már belement a rákényszerített játékba, nem lehetett abbahagyni.
A bagoly megint csak arra repült és mikor meglátta a két kimerült, csatakosra izzadt és a kőportól iszamos bundájú vadorzót, leszállt egy faágra a közelükben.
– Nem megy – sóhajtotta oda a farkas –, nem tudjuk milyen mély.
A bagoly hümmögött. Majd némi fejforgatás és pislogás után picit megdöntötte a fejét oldalra és úgy kérdezte.
– Hát, mért nem kérdezitek meg tőle?
Ezúttal csak a farkas szemében csillant valami, a róka bambán pislogott tovább, és az üreg szájához lépve rekedten beszólt a nyúlnak.
– Te, nyúl, milyen mély az üreged? – Csend. Semmi válasz. A nyúl hallgatott.
– Na, mondd már meg, ezen vitatkozunk a rókával már jó ideje. Melyikünknek van igaza?
A nyúl kisvártatva megköszörülte a torkát és elhaló hangon, de válaszolt.
– Hogyisne, hogy aztán megtudjátok mennyi víz kell hozzá, ha ki akarnátok önteni.
De erre már a róka is talpra ugrott.
– Dehogy öntünk, nyúl koma! Mit a fejedbe nem veszel. Voltak ugyan nézeteltéréseink meg vitáink a múltban, de mégiscsak régi ismerősök vagyunk, hiszen tudod. Csak arról van szó, hogy a kíváncsiság furdalja az oldalunkat. Tedd már meg, hogy elárulod. Nincs mitől tartanod, köztünk marad.
Az üregből halk sóhaj hallatszott.
– Na, jó. De csak azért, mert olyan sok borsot törtem az orrotok alá. Lássátok, én nem tartom a haragot.
És megmondta. Hihető volt. A farkas és a róka a visszafojtott ujjongástól remegve összepacsiztak, aztán sebtében megköszönték a nyúlnak és eliramodtak rókáékhoz vödrökért. Kisvártatva jöttek is vissza egész pereputtyukkal, és jött a rokonság, farkasok, rókák, még medve úr is cipelt egy kisebb medencényi vizet. Kacagtak, nevettek, gurgulázva röhögcséltek, amiért egyszer s mindenkorra lezárják ezt a nyúl-ügyet, tapsi-témát, ugri-bugri kérdést, mert most végérvényesen megbűnhődik a beste.
– Ússzál, nyuszi – röhögcséltek, miközben öntötték csak öntötték a vizet egyre a nyúl üregébe, kétszer is fordultak a kútról, tán még most is öntik. Ám a nyúl mindezt már nem várta meg, kissé morogva, amiért nem hagyják békén, egy hátsó nyíláson időben, jókor, rég elszelelt.
Mondják, hogy új lakhelyén a fáramászást gyakorolja és egészen jól megy neki. Állítólag mostanában a sárkányrepülés és a siklóernyőzés kezdte érdekelni.