Mentés, másként…

Ha tűz ütne ki lakásában, a könyvritkaságai és ősnyomtatványai helyett is elsősorban számítógépe winchesterét mentené Umberto Eco, a jeles olasz író-irodalomtörténész. Szerinte ugyanis a papírkönyvek sokkalta időt állóbbak, mint gondolnánk, amin azt érti, hogy elhanyagolhatóan csekély annak a valószínűsége, hogy egy könyv valamennyi fellelhető példánya egyszerre semmisüljön meg a világon. A fontos művek tehát – vallja az író – pótolhatók, a számítógépén tárolt információ viszont alig, mivel csak egyetlen példány van belőle.

Az első pillanatban meghökkentő gondolat akár könyvekkel szembeni árulásnak is tűnhet, de ha túljutunk a hörgésen, igencsak figyelemreméltó a merevlemezével matató filosz képe.

Egyfelől köztudott, hogy a kőbe vésett jelektől a digitalizált szövegig az információ élettartama nagyságrendekkel rövidült: míg a legrégebbi írott kő több mint háromezer éves, a könyv jó esetben párszáz, egy cd viszont alig néhány évtizedig él. (Szemérmesen hallgatunk itt az elmúlt harminc év mára retróhangulatuvá lett adathordozóinak – a mágnesszalagtól a floppylemezekig terjedő termékskála – röpke történetéről. Ez utóbbiak (floppy) egyébként váratlanul új életre keltek mostanában néhány szórakozóhelyen mint redőny vagy függöny. Persze csak annyira újjáéledés ez, mint a leselejtezett könyvekből reciklált papíré, de ezt hagyjuk most.)

Másként fogalmazva, mire az „üzenet” egyetlen, kőbevésett változatától, amilyen például a Rosette-i kő is, az információ megőrzésének módja eljut a tetszőleges számú másolás technikájáig, a dokumentumok várható élettartama – kis túlzással, de – a nullához közelít. Ez pedig elég ijesztően hangzik. A józanész ezért itt azt sugallná, ha valamit sokáig meg akarunk őrizni, azt időtálló hordozókra kell(ene) rögzítenünk, legyen az könyv vagy cseréptábla, de a legjobb kőbe vésni. Pedig, dehogy, mert épp az ellenkezője történik: egyre sérülékenyebb és röpkébb micsodákon tartjuk, ami fontos (és azt is, ami kevésbé vagy egyáltalán nem az). Cserébe viszont számtalan, az eredetivel minden karakterében megegyező és egyenértékű másolat készíthető, könnyen, gyorsan és csekély költséggel. Na, éppen ez az, amit a kőbe vésett, agyagtáblára rótt, papírra nyomtatott szöveg nem tud. Eco tehát, úgy tűnik, jól teszi, ha könyvtárát odahagyva elsőként a tenyérnyi merevlemezét menti a tűzből.

Igen, igen, de mi van, ha tönkre megy a gép, vagy bekrepál a net, kilövik a szerverparkokat, elfogy a villanyosenergia, nem is beszélve a globális energiaválságról, és így tovább? Megannyi remek kérdés. Pont annyira, mint az, hogy mi van, ha egyszerre semmisül meg egy könyv valamennyi fellelhető példánya? És itt vissza is jutottunk a winchesterével pihegő, kissé kormos Ecohoz. Miként a nyomtatott könyv példányai szétszóródnak a világban, a digitalizált szöveg is a merevlemezek tengerében. Feltéve, hogy egyszer felkerült a „felhőbe”. Ami ugyanis „fent van a neten”, és valamiért fontos, azt biztosan letölti és meg is őrzi valaki, mint egy érdekes könyvet: megveszem, és a polcomra teszem, hogy kéznél legyen. Itt meg: letöltöm a gépemre (mobilomra, tabletemre, olvasómra), hogy „kéznél legyen”. Csupán annyi kell, hogy valaki egyszer „feltegye”, másvalaki meg letöltse. És fel, és le. Újra és újra. (És, igen: ha tönkremegy a gép, másikat veszünk; ha nincs elég villany, elő a napelemes vagy felhúzható eszközökkel! A mezei szerverparkok kilövése helyett pedig a TLD-szerverek ajánlottak az összeesküvés-elméletek kedvelői vagy a rosszfiúk számára, de ez már egy másik téma.)

Ahhoz, hogy a könyv nagyon-nagyon soká fennmaradhasson, tetszőlegesen másolható lehessen, de úgy, hogy bárki könnyen hozzá is férhessen, meg kellett, hogy szabaduljon a kő, az agyag, a papír és a műanyag rabságából. Vagyis végső soron magát a hordozót kellett virtualizálni.

S hogy mindez miért érdekes? Mert azt súgja, hogy az e-könyv nem átok vagy fenyegetés, hanem esély.